A szoba levegője sűrű volt, mintha a kimondatlan gondolatok is térfogattal bírtak volna. Már jó ideje itt voltunk. Talán egy óra is eltelt, mióta beléptem, és mindent elmondtam nekik, amit fontosnak tartottam. Most együtt próbáltuk kiötölni a következő lépést.
Elis az ablakpárkányon ült, hosszú lábait keresztbe vetve, ujjai könnyedén doboltak térdén. Nem nézett rám, csak az éjszakába bámult, mintha a csillagok között keresné a választ. A hold fényében szőke haja aranynak tűnt, de vonásai feszesek maradtak.
– Szóval… – szólalt meg végül, lassan, kimért hanglejtéssel, mintha ízlelgetné a szavakat. – Ha jól értem….a terv az, hogy bemész Michael kúriájába, ráfekszel arra a furcsa márvány talapzatra, ami teljességgel indokolatlanul ott van, majd visszamész egy régi életedbe, ahol talán, de csak talán, találsz valamit, ami segíthet. – Elhúzta a száját. – Hát, ha engem kérdezel, ennél ostobább ötletet nehéz lett volna kiötleni.
Chloe az ágy szélén ült, ujjai idegesen gyűrték a takaró szélét.
– Valahogy így gondoltam, igen.-néztem határozottan.
– Végül is… – Chloe vett egy mély levegőt. – Ez annyira nem lehet szörnyű. Ha Clarissa egy nefilim, akkor bármelyik életében megjelenhetett előtted, ha úgy érzed,többet tudsz erről, mint most gondolnánk.
Elis halkan felnevetett, de a nevetése nem volt derűs, inkább keserű visszhang az éjszakában.
– A nefilimek ravaszak. – Pillantása végre rám siklott. – Eléggé ravaszak. Az is lehet, hogy csak ezt az érzést akarja kelteni benned, hogy ráfeküdj arra a márványszarra… és többé ne ébredj fel.
A szavaiba beleborzongtam.
– Hogy érted azt, hogy többé ne ébredjek fel? – kérdeztem halkan.
Chloe előrehajolt, védelmezően.
– Miért lenne ravasz egy nefilim,te is az vagy,még sem tűnsz ravasznak.
Elis lassan sóhajtott, majd kimérten, higgadtan válaszolt.
– Én nem vagyok nefilim. – Kék szeme szinte izzott, ahogy Chloe-ra nézett. – Két angyal lélekgyermeke vagyok, és világéletemben angyal voltam. Soha nem szegtem meg olyan törvényt, ami miatt más lennék. Ritkák vagyunk, de létezünk. A nefilim egy ember és egy angyal gyermeke. Nem azt mondtam, hogy mindegyikük ravasz és gonosz… de van rá példa.
Aztán felém fordult, és most először láttam rajta valódi aggodalmat.
– Drága barátnőm… ugye tudod, hogy ha ráfekszel arra a márványra, és visszamész a régi életedbe, nincs garancia arra, hogy vissza is térsz?
Csönd lett.
– Eddig mindig azért ébredtél fel, mert felsőbb erők visszahívtak – folytatta halkan. – De azok az erők csak a palotában vannak jelen, mert az a hely tele van tiszta energiával. Isten tudja, Michael kúriájában milyen erők mozognak. Nem azt mondom, hogy gonoszak, hiszen ő maga is tiszta lény, de a háza… – Megrázta a fejét. – Az más.
Egyre nehezebb volt a levegő.
Ekkor Elis megköszörülte a torkát.
– Nemcsak arról van szó, hogy vissza tudsz-e térni. Hanem arról is, hogy ha visszatérsz, milyen állapotban teszed.
Felnéztem rá. Elis mindig tudott valamit, amit mi nem. Olyan dolgokat látott át, amiket mi még csak meg sem kérdőjeleztünk.
– A tudatalatti nem fekete-fehér – folytatta. – Nem úgy működik, hogy a jó emlékek felszínen maradnak, a rosszak pedig elsüllyednek. Valójában éppen fordítva van. A legrosszabb dolgok, a legnagyobb traumák mélyre kerülnek, és ott dolgoznak a háttérben, formálnak minket, anélkül, hogy észrevennénk. Ha belépsz egy régi életedbe, az olyan, mintha egy dobozt nyitnál ki a saját lelkedben. Nem válogathatsz, mit találsz benne.
Elis bólintott.
– És ha valami túl erős… az lehet, hogy örökre ott tart.
Chloe idegesen megdörzsölte a halántékát.
– Jól van, jól van… kezd nagyon nyomasztó lenni ez a beszélgetés.
Elis nem hagyta annyiban.
– Tudod, mi a karma, Avarka? – kérdezte halkan.
Összerezzentem.
– Persze… minden tettünknek következménye van.-hirtelen nem tudtam jobban válaszolni.
Elis halványan elmosolyodott, de a mosolyában nem volt melegség.
– Ennél bonyolultabb. A karma nem egy egyszerű egyenlet. Nem csak arról szól, hogy ha valami rosszat tettél, akkor automatikusan valami rossz történik veled,vagy ha jót akkor az.Az energia másként működik. A karmád a saját lelked lenyomata, az, ahogy a tetteid formálják az esszenciádat. Ha visszamész egy régi életedbe, nemcsak az emlékeket fogod látni… hanem azokat a kötelékeket is, amiket akkor hoztál létre. És nem tudhatod, hogy ezek a kötelékek milyen hatással lesznek rád most.
Felsóhajtottam.
– Elis… én ezt értem. De nincs más választásom. Ha van esély rá, hogy Clarissa tud valamit, amit most nem értünk, akkor meg kell próbálnom.
Elis szemében lobbanás futott végig.
– Te angyalvédő vagy, Avarka. – Hangja nem vádolt, inkább emlékeztetett. – Ezért jelentkeztél. Ezt is nehezen fogadtuk el, de megtettük, mert megértettük, hogy segíteni akarsz. De mi nem kértünk tőled semmit. Csak azt, hogy maradj mellettünk. És ne csinálj hülyeségeket. Ennyire nehéz lenne?
Közelebb léptem hozzá.
– Elis… kérlek… – A hangom alig volt több suttogásnál.
Felém fordult, és amikor megöleltem, egy pillanatra hagyta, hogy a karjaim köré fonódjanak. Aztán fél szemmel rám pillantott, és egy mosoly sarkába kúszott.
– Miért szeretlek én ennyire, te idióta? – morogta.
A szoba vibrálni kezdett a feszültségtől.
Aztán Elis felpattant, leporolta a ruháját, és karba tett kézzel rám nézett.
– Na jó. Öngyilkos osztag! Mikor indulunk?
A fegyvereket gondosan elrendeztük, de csak annyit vittünk, amennyi feltétlenül szükséges volt – a protokoll szerint szolgálaton kívül nem tarthattunk magunknál túl sokat. Az óra már az éjjel egyet súrolta, de a programunk nem volt időhöz kötve; ha nincs parancsunk de nem alszunk ez a felállás ilyenkor is szabadidőnek számított, így senki nem róhatott fel nekünk semmit.
Elise végre előkerült a fürdőből. Tetőtől talpig fekete overallban volt, amely nem védőruhaként funkcionált, inkább csak egy csendes, sötét árnyként olvadt volna bele az éjszakába. A szőke haja szinte vibrált a kontrasztban, ahogy végigmért minket. Chloe-ra néztem, majd a fekete szerelést mutatva kérdőre vontam:
— Ezt te adtad rá?
— Igen — bólintott Chloe.
— Minek? Jézusom, nem egy nemzeti bankot készülünk kirabolni!
Elise csak a szemét forgatta.
— Ne izélj már! Ezekre a dolgokra fel kell készülni! Végül is te rángattál bele — mondta színlelt sértődöttséggel.
A pillanatot ellágyította a feszültségbe vegyülő nevetés, de hamar visszatért a komolyság, amikor megpillantottam Elise kezében egy apró kést.
— Tudod is, hogyan kell használni? — kérdeztem.
— Butának nézel?— vágott vissza gúnyosan. — Nyilván nem használtam még ilyet. De ha valaki bántani akarna téged, hamar megtanulnám.
A mondat mögött megbúvó őszinteség néma csendet teremtett köztünk egy pillanatra. A feszültség ott kúszott a bőrünk alatt, és mindenkin érezhető volt, hogy az indulás előtt állunk.
Chloe és én rendes harci öltözetet vettünk fel. A ruhába rejtett belső zsebekben kisebb késeket rejtettünk el, a deréköveinkre rögzítettünk néhány füstbombát. Acélbetétes bakancsainkat gondosan befűztük, és még egyszer végigpörgettük a szükséges kellékeket. Már éppen indulásra készültünk, amikor Elise visszafordult.
— Várjatok! A kézkrém!
Chloe-val összenéztünk, majd szinkronban megforgattuk a szemünket. Elise egy önelégült mosollyal beletette a zsebébe a kis tégelyt, mintha ezzel végleg készen állna bármire.
Az egyik autót szabadon használhattuk, mert a szerencsénk az volt, hogy David, Dave és Emily szolgálatban voltak, így velük tartottunk a városba. Egy nagyobb járművel mentünk, és az út eleinte csendben telt.
— Merre tartotok? — törte meg végül a hallgatást Dave-vagy csend most szimpatikusabb válasz?
— Szerintem a csendnek most jobban örülnénk — felelte Chloe halkan.
Emily hátrafordult az ülésből.
— Van valami hír Zach-ről?
Chloe megrázta a fejét.
— Még egyelőre semmi.
A csend újra ránk telepedett, de ez már egy másfajta csend volt. Egy olyan, amelyben mindannyiunk gondolatai viharosan kavarogtak. Én viszont éreztem, hogy egyre nő bennem az elfojthatatlan kíváncsiság. Alig vártam, hogy odaérjünk.
A kúria elé gördültünk. A hely szokatlanul kihaltnak tűnt. Voltak őrök, de jóval kevesebben, mint általában. Hátra Mentünk, és a félhomályban megpillantottuk Michaelt. Egy egyszerű, lezser ingben állt ott, karjait lazán összefonva.
— Hello, kislány! — köszöntött egy halvány mosollyal. — Uha, de feszültnek tűntök.
— Hát nem mindenki akar lélekutazás előtt úgy kinézni, mintha nyaralni menne — morogta Elise, mire Michael felvonta a szemöldökét.
Ahogy egymásra néztek, mintha a két tengerkék szem egymásba fonódott volna egy pillanatra. Valami megmagyarázhatatlan vibrált köztük, egy árnyalatnyi feszültség vagy talán valami más.
Michael végül enyhe meghajlással Elise kezéért nyúlt, és finoman megcsókolta.
— Örvendek,angyalom.
Elise egy pillanatra mintha elpirult volna.
Chloe mély levegőt vett.
— Elnézést, hogy megszakítom ezt a meghitt pillanatot, de szerintem be kéne mennünk.
Körbepillantott, és rutinos szemével azonnal érzékelte a változást. Kevesebb őr, szokatlan elrendezés. Nem tűnt teljesen biztonságosnak.
Ahogy a kavicsok recsegtek a bakancsaink alatt, kérdőre vontam Michaelt.
— Miért van kevesebb ember?
— Direkt küldtem el őket — felelte. — Minél többen vannak, annál feltűnőbb lehet, amit csinálunk. Az én védelmezőim is sötét ruhások, és bármilyen furcsa jelre reagálnának.
Beléptünk az épületbe, majd egy rejtett lejáraton keresztül a pincébe vezetett minket. A hely atmoszférája sűrű volt, mintha valami időtlen energia lengett volna a falak között. A boltozatos mennyezet alatt egy kisebb márványlap feküdt, amely enyhén fénylett. Elise arcán egy pillanatra átsuhant valami, talán bizonytalanság.
— Nem akarlak megsérteni — fordult Michael felé —, de ha már rábeszélted, legalább egy kicsit felvilágosíthattad volna.
Michael apró mosollyal felemelte a kezét.
— Szerinted nem tud felébredni?
Elise összehúzta a szemét.
— És szerinted én nem vagyok elég felsőbb erő?-folytatta a férfi Elis gondolatainak elemzését .
— Nem ezt mondtam.-morogta a làny az orra alatt.
— Elnézést angyal kislány, de én régebb óta élek a Földön, mint te. Tudom, milyen energiák áramlanak a világok között.Több 100 ezer életet megélt lélek utazását is gond nélkül végig vezetem.
— Nem tudhatod, hány életet élt már meg — szólalt meg Elise.
—Ha több 100 ezer életnél is többet akkor még inkább utaznia kell.Nyakán lehet a vég kiteljesedés.Tudnia kell milyen ember volt sokáig.Tudnia kell melyik oldal lelkei közé fog szegődni örökre.
Csend telepedett a pincére.Elis szólalt volna meg de én megelőztem.
— Nem fogok visszalépni — mondtam végül határozottan.
Elise újra szóra nyitotta volna a száját, de én felemeltem a kezem.
— Ne mondj semmit.Kérlek.
Felkapaszkodtam a márványlapra, behunytam a szemem. Minden elcsendesült körülöttem. Michael mély, nyugodt hangon kezdte el vezetni az energiákat. A csakráim megnyíltak, és először csak csend volt, majd…
Egy villanás.
Egy utca.
Patkók kopogása.
Egy másik kor. Egy másik élet. És én most belemerültem.
A hajnali köd fátyolos derengése még ott lebegett a macskaköves utcák felett, amikor végre sikerült körülnéznem és megállapítanom, hogy nagyjából 1895-öt írunk. A város élettel telt meg körülöttem, de én kívülállónak éreztem magam ebben az időben. A selyemruhák suhogása, a sétapálcás úriemberek kimért léptei, a magasított kalapok és a gondosan tűzött hajdíszek mind-mind a kor eleganciájáról meséltek. A hintók dübörgése összemosódott az utca morajával, a lámpaoszlopok szolid fénye még ott derengett a reggel halvány világosságában.
A fekete védelmi ruhám éles ellentétet alkotott a környezetemmel, de senki sem látott engem. Szinte észrevétlenül sétálhattam végig az utcákon, az apró boltok, az építészet és a korabeli hirdetések részleteit figyelve. A cégtáblák finom betűi, a patinás épületek díszítése mind arról árulkodtak, hogy itt az előkelőség uralkodik.
Miközben figyeltem, egy üzlet csengője szólalt meg halkan. Egy nő lépett ki rajta. A tekintetem végigsiklott rajta, és rögtön megakadt: Clarissa volt.
A nap aranyló fénye megcsillant a halványkék selyemruháján, amelyet finoman hímzett gombok díszítettek. A ruha többrétegű volt, súlyos szoknyája elegánsan omlott alá, a cipője lakkozott, finom sarkú, nem túl vastag, de nem is törékenyen vékony. Haja tökéletesen begöndörítve hullott alá a vállára, és apró fehér virág díszítette a kalapját. Minden részlet gondosan megtervezett volt rajta – egy nő, aki ebben a korban él, lélegzik… és mégis, az arca elárulta, hogy sokkal régebb óta itt van, mint amennyi ennek az életnek adatik.
Nem vesztegettem az időt. Követtem, de visszafogottan. Clarissa gyors léptekkel haladt előre, végül egy apró faasztalhoz ült le egy férfi mellé, aki ugyanolyan elegánsan volt öltözve, mint ő. Amint jobban megnéztem, az arca ismerősnek tűnt… Raphael.
Csend volt közöttük. A férfi újságot tartott a kezében, Clarissa egy kis cédulát forgatott az ujjai között. Egy pillanatra olyan volt, mintha csak két idegen ülne egymás mellett, de valami mégis zavart… túlzottan figyelmesek voltak. Mintha várnának valamire.
Fókuszáltam rájuk, éreztem, hogy valami rejtett kommunikáció zajlik közöttük. Egy pillanatra belenyilallt a fejembe a fájdalom, majd hirtelen… hallottam őket.
– Meg kell tudnom, hogy hol van – szólt Clarissa gondolatban.
– Már tudjuk – felelte Raphael.
– Szóval sikerült kiderítenetek?
– Igen. De nem hiszem, hogy egy ember által faragott faeszköz lenne a megoldás.
– Az lehet az egyetlen esélyem.
– Egy ember készítette, Clarissa. Nem tudhatod, milyen hatalma van, vagy hogy van-e egyáltalán. Az ilyen tárgyak legtöbbször csak szemfényvesztések, vagy még rosszabb… fekete mágia érinti őket.
Clarissa egy pillanatra hallgatott, de a gondolatai tovább száguldottak.
– Nem élhetek ilyen tudatlanságban, Raphael. Te is tudod, hogy az én életem örök. Újra és újra élek, de minden élet csak újabb és újabb kérdéseket hagy maga után. És mindig, amikor eljutok a felismeréshez, már túl késő. Ez a faeszköz talán segíthet nekem.
– És ha nem? Ha csak illúzió?
– Akkor is meg kell próbálnom.
Raphael sóhajtott.
– Ha valóban működik… az évekig tartó tesztelést igényel.
– Nekem van időm.
– De mi értelme ennek? Mi az, amit annyira keresel?
Clarissa felemelte a fejét, és egyetlen suttogásként formálta gondolatban a szavakat:
– Anyám.
Egy pillanatra csend lett. Éreztem, ahogy a levegő is megfeszül körülöttük.
– Nem játék ez, Clarissa. Így sem értem hogy miért teszed… de mégsem értem egészen.
– Mert nem bírom.
A hangja elcsuklott, még gondolatban is.
– Nem bírom azt, hogy erre vagyok ítélve. Hogy újra és újra élek, mindig teljes tudatosságban. Nem felejtek. Egyetlen múltam sem halványul el, és minden emlék fáj. Az anyám adott nekem mindent… még az örökkévalóságot is. Ő volt az, aki ezt elérte nekem. Azt hitte, ajándékot ad. De az örök tudás nem áldás, Raphael.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Ha mindenre emlékszel, már semmit sem tanulhatsz. A túltökéletesség maga a börtön. Nézd csak az anyámat… őt is felemésztette ez. És végül eltűnt. Megszűnt létezni.
Raphael mélyen a szemébe nézett.
– Ő is hiányzik, ugye?
Clarissa ajkai megremegtek.
– Mindig is. Egy lélek, aki az idők végtelenjén át sodródik, ezer meg ezer élete lesz és családja,nem felejti el az első családját. Mégha az ő arcképükre nem is tudok emlékezni.
A beszélgetés súlya rám nehezedett. Ez nem egy gonosz terv volt. Ez nem egy sötét összeesküvés. Clarissa nem árthatott senkinek…itt másnak tűnt.Teljesen másnak.Persze még nem tudtam,hogy mire képes egy célért.
Mielőtt tovább figyelhettem volna, egy hirtelen fájdalom hasított a fejembe. A világ megingott, megrepedt, és egy pillanat alatt…
…már egy másik korban voltam.
A nyüzsgés más volt. Az autók zaja tompábban dübörgött, a neonfények halványan vibráltak az üvegtáblákon. Modern volt, de nem teljesen a jelen. Valahol a 2000-es évek elején járhattunk.
A ruhák egyszerűbbek voltak, de még mindig elegánsak. Az öltönyös férfiak helyett most már zakós emberek jártak az utcán, a nők pedig szűkebb szabású kabátokat, sálakat hordtak.
És ott volt ő.
A tábornok.
De nem abban a formában, ahogy ismertem. Más ruhában, más tekintettel. Mintha egy teljesen más világban létezne – és talán így is volt.